Anna Terék

Fölissza úgyis   

Három szerb ül a mellkasomban  
és csak dörömbölnek odabent.   
Minden porszemet mélyre szívok   
a cigarettafüsttel.  
Fejemben óránként    
megalvad a vér,  
aztán olvad és indul   
tovább, így   
ismétlődik minden.    

Ki húzza az életet belőlünk     
két kézzel kifelé?    

A száraz húst a csontomról levésted,   
a bordák közt átfúj a szél,     
és ha maradt benned még      
valamennyi fény,     
erőltesd fel a torkodon,     
hányd ki a többiek elé.    

A város egy óriási bálna,   
szívében remeg az iszonyat,    
mert     
messze az óceán,      
messze a tenger,   
és te is épp ennyire vagy     
tőlem,      
eltakar a föld.     
És én hiába fekszem    
ugyanennek a földnek           
a másik felére,      
nem tudlak kikaparni       
egyetlen cet gyomrából sem.    

Kezed tolta a vért         
a torkomból kifelé,       
közben nyugtattál:     
ez a föld         
fölissza úgyis.         

A vonatot várom,       
még ma éjjel érkezem,  
hiába, úgysem jössz már felém,         
holnap lezárják mögöttem        
a pályaudvart,        
egy hónapig 
hallgatni fog a Keleti,      
annak is remeg   
a szívében     
az iszonyat,        
aki         
mindig ugyanazt         
az egy kezet várja.       

A koponya falához állították az észt        
és lőttek amíg csak futotta golyóra.         
Később az egész erdőt kivágták         
annyi koporsó kellett.       

Lelöklek a földre kelj föl lelöklek újra 
fuss neki kelj föl lelöklek újra      
kelj föl tépd ki a gyökered kelj föl   
kelj föl fuss neki lelöklek újra         
a földre úgyis.         

Szabadka eltűnt és óriási a tüze.         
Messziről nézem,         
tántorgok, míg hullámzik a látóhatár.     
Megbotlok,    
fejemben visszhangzik:     
ez a föld majd      
fölissza úgyis.   
 

Em todo o caso há-de bebê-lo 

tenho três sérvios sentados dentro do peito 
e não param de bater lá dentro. 
Aspiro profundamente cada grão de poeira 
com o fumo do cigarro. 
Na minha cabeça, a cada hora, 
o sangue coagula,  
depois derrete e continua, 
e assim 
tudo se repete. 

Quem é que nos arranca a vida 
para fora, com as duas mãos? 

Arrancaste a carne seca dos meus ossos, 
o vento sopra entre as costelas, 
e se ainda restou dentro de ti  
alguma luz, 
força-a garganta acima,  
vomita-a diante dos outros.  

A cidade é uma enorme baleia, 
no seu coração treme o terror, 
porque 
o oceano está longe, 
o mar está longe,         
exatamente tão longe como tu também   
de mim,        
a terra cobre-me.      
E por mais que me deite       
na outra metade    
desta mesma terra,     
não consigo arrancar-te  
do estômago de uma só baleia.    

Foi a tua mão que empurrou o sangue    
para fora da garganta,    
enquanto me acalmavas:      
em todo o caso esta terra             
há-de bebê-lo.

Estou à espera do comboio,      
chego ainda esta noite,         
mas de nada serve, tu já não vens ao meu encontro,        
amanhã fecharão atrás de mim        
a estação,
durante um mês       
a Estação Keleti ficará em silêncio,         
e até no seu coração       
treme        
o terror,     
de quem      
sempre espera     
aquela mesma mão.     

Encostaram a mente à parede do crânio         
e dispararam até à última bala.   
Mais tarde cortaram a floresta inteira     
tantos eram os caixões necessários.

Atiro-te para o chão levanta-te atiro-te outra vez         
corre para ele levanta-te atiro-te outra vez     
levanta-te arranca as tuas raízes levanta-te    
levanta-te corre para ele atiro-te outra vez      
em todo o caso para o chão.         

Szabadka desapareceu e o fogo é enorme.
Observo de longe,       
Cambaleio, enquanto o horizonte oscila.         
Tropeço,
e na minha cabeça ecoa:       ​​​​​​​  
em todo o caso esta terra     
há-de bebê-lo.

Traduzido por João Miguel Henriques para Lisbon Revisited: dias de poesia      

Drink it anyways  

Three Serbs are sitting in my chest  
knocking on the walls.   
I suck in every bit of ash  
from the cigarette’s smoke.    
Every hour the blood clots    
in my head, then 
thins and moves on,   
this is how   
everything repeats.    

Who pulls the life from us,    
with two outstretched hands?  

You carve dry flesh from my bones,    
the wind passes through my ribs,   
and if there is any light  
left inside you        
force it out of your throat  
vomit before the others.   

The town is a giant whale,    
terror trembling in its chest,   
because        
the ocean is too far,      
the sea is too far,       
and you also are far    
from me,     
the ground covers over.  
And I lay here for nothing,    
on this same earth    
on the other side of it,    
I can’t drain you    
from the stomach      
of any whale.       

Your hand squeezes      
the blood from my throat   
and you comfort me:          
the earth will drink it      
anyways.         

I wait for the train,    
and I’ll arrive tonight      
for nothing, you won’t come,        
tomorrow they’ll close        
the station behind me,
for a month       
Keleti will stay silent         
the terror       
will tremble        
in its chest     
like one      
who awaits the touch     
of the same hand.     

The mind is held against the skull’s wall         
and they fire until the people run into bullets.   
Later they must chop down the whole forest     
they need so many coffins.   

i’ll throw you down stand up i’ll throw you back down       ​​​​​​​  
now run stand up i’ll throw you back down     ​​​​​​​
stand up tear out your roots stand up    
stand up run i’ll throw you back down      
to the ground anyways.         

Subotica disappears, its flames enormous,
I watch from afar,       
stagger while the horizon sways.         
I trip,
and in my head echoes:       ​​​​​​​  
the earth will drink     
it up anyways.      
​​​​​​​​​​​​​​

Translated by Kristen Herbert ​​​​​​​​​​​​​​
​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​

Fekete hó

Azon a télen is, akkora volt a csend,
hogy csak támolyogni tudtunk benne.
Markolta a fagy a búzatáblákat,
mintha meg akarná rázni az egész Földet.

Apám a kaszárnya előtt állt,
egyik lábáról a másikra billent.
Abban a megfagyott tájban
csak ő mozgott.
Állt mérgesen anyám,
állt a nővérem és én is,
és a többi katona sem mozdult.

A kaszárnya előtt billegett,
szemhéja félig lecsukva,
mint aki utólag szégyenli
az összes lenyelt korty pálinkát.
Pedig minden katona iszik.
Nem is lehetne azt máshogy, 
nem igaz, uram?

Apám körül fekete volt a hó.
És csak tántorgott,
hogy nem lehetett tudni,
vajon anyám attól fél, hogy      
a harctéren lövik le apámat, 
vagy, hogy esetleg sosem 
lövi le senki. 

Amíg apám tartalékos volt, 
lassan kilopta nekünk 
a fél kaszárnyát, 
hozott csajkát, bőr övet, 
zöld kabátot, katona táskát,  
jégeralsót és bakancsot, 
evőeszközt és fémtányért, 
amire az olvasztott 
cukrot csöpögtettük. 

Nekem a legjobban az tetszett, 
mikor apám megmutatta, 
a széles bőr övön hová kell 
akasztani 
a kézigránátot.  
És én nagyon bánkódtam, 
hogy gránátot nem hozott haza. 

Végül nem vitték el harcolni apámat, 
ott ücsörgött végig a kaszárnyában 
és kimenőn csak hordta haza a dolgokat. 
Aztán vége lett a tartalékosságnak, 
de a csontjai mellett ott maradt, 
a szövetek közé tapadt 
valami, ami egyre csak itatta. 

Apám innentől kezdve már  
nem akart semmit sem látni, 
se anyámat, se bennünket, 
se saját magát. 

Valahogy próbálta a szemét 
egyre homályosabbá tenni. 
Annyi pálinkát ivott, 
hogy nem tudott a saját lábán megállni, 
a szekrénynek dőlt, a ház falának, 
nekidőlt minden utcának. 
Így billent meg s dőlt vele együtt  
az egész világ, uram. 
Mintha soha nem is lett volna 
semmi, ami megtámaszthatta volna. 

Emlékszem szürke és száraz volt a tél. 
A fagy a háztetőkre mászott, 
füstölte az eget a falu. 
Azt mondják, azon a télen albánokat 
égettek a hulladék feldolgozóban. 
Táncoltak ezek a füstté vált albánok  
a nap helyén, az égen,
nem látszottak tőlük a csillagok.  

Én meg csak álltam abban 
a szürke, száraz télben és 
néztem, hogy billeg, tántorog 
az apám. 
Hiába álltam egy helyben,  
beleakadt apámba az élet, 
dőlt és csúszott 
körülöttem is minden. 

Neve preta

Também naquele inverno o silêncio era tal
que só podíamos andar aos tombos dentro dele.
O gelo agarrava-se aos campos de trigo,
como se quisesse abanar a Terra inteira.

Meu pai ficava em frente ao quartel,
a balançar-se de um pé para o outro.
Naquela paisagem gelada,
só ele se movia.
Minha mãe ficava parada, furiosa,
Parados também minha irmã e eu,
e nenhum outro soldado se mexia.

Balançava-se em frente ao quartel,
com os olhos meio fechados,
como quem mais tarde se envergonha
de todos os tragos de aguardente.
Só que todos os soldados bebem.
Nem poderia ser de outra forma, 
não é verdade, senhor?

Em redor de meu pai a neve era preta.
E ele lá andava aos tombos,
de forma que não dava para saber
se minha mãe temia      
que meu pai fosse abatido no campo de batalha, 
ou se tinha medo que porventura 
ninguém o abatesse. 

Enquanto meu pai estava na reserva, 
foi-nos roubando para nós aos poucos 
metade do quartel, 
trouxe-nos uma marmita, um cinto de couro, 
um casaco verde, uma mala de soldado,  
ceroulas e botas, 
talheres e um prato de metal, 
sobre o qual pingávamos 
o açúcar derretido. 

Do que eu mais gostei foi 
quando meu pai me mostrou 
onde se deve prender 
no largo cinto de couro 
a granada de mão.  
E muito sofri 
por ele não ter trazido uma para casa. 

Acabaram por não levar o meu pai, 
E ele por ali ficou sentado no quartel até ao fim, 
trazendo coisas para casa quando saía. 
Depois a reserva chegou ao fim 
mas nos seus ossos ali ficou, 
colado entre os tecidos 
algo que o fazia beber cada vez mais. 

A partir daí, meu pai  
já não queria ver nada, 
nem a minha mãe, nem a nós, 
nem a si próprio. 

Tentava de algum modo tornar 
os seus olhos cada vez mais turvos. 
Bebia tanta aguardente 
que não se aguentava nas pernas, 
encostando-se ao armário, à parede da casa, 
encostando-se a todas as ruas. 
E assim com ele se balançou e inclinou  
o mundo inteiro, senhor. 
Como se nunca tivesse havido 
nada com que o sustentar. 

Lembro-me que o inverno era cinzento e seco. 
O gelo subia pelos telhados das casas, 
e a aldeia enchia o céu de fumo. 
Dizem que naquele inverno queimaram albaneses 
na central de tratamento de resíduos. 
Esses albaneses, transformados em fumo, dançavam  
no céu, em vez do sol,
e à conta deles não se viam as estrelas.  

Eu limitei-me a ficar ali, 
nesse inverno cinzento e seco, 
a ver meu pai 
balançar, cambalear. 
Por mais que eu ficasse no mesmo sítio,  
a vida prendeu-se ao meu pai 
e tudo à minha volta 
se inclinou e deslizou. 

Traduzido por João Miguel Henriques para Lisbon Revisited: dias de poesia

Black Snow

We barged along the silence 
of that winter. Wheat fields 
labored
in the choke of ice. 

By the barracks my father
shifted from foot to foot. 
Nothing else moved
in that frozen country. 
My mother, stock-still and angry.
My sister and I, motionless. 
Motionless, other soldiers. 

By the barracks he swayed
with eyes half-closed,
damned by each swig
of fiery palinka. 
So are all soldiers, they drink,
there’s no swaying from it.  
Isn't there, father? 

Around my father the snow was black.
He swayed and strayed so
one couldn't tell
whether Mother was afraid       
that he'd be shot down in battle 
or, maybe, she worried 
that he'd never be shot.  

In reserve, from the barracks, 
my father little  
by little  
stole for us, 
bringing home flasks, leather belts,  
green coats, army backpacks, 
long johns and heavy boots, 
cutlery and metal plates 
on which we melted sugar for dessert.  

My favorite  
was a wide leather belt. 
Father showed us 
how to attach to it 
a hand grenade.   
I wished so much 
he'd bring a grenade 
home.  

In the end, my father was never drafted. 
He idled around the barracks 
and when he came home, he'd bring  
it all with him. 
No longer a reservist, 
something in his bones 
still needed him   
to drink. 

From then on, my father   
wanted nothing, 
neither mother nor us. 
Nor himself.  

He tried to darken his dark eyes 
even darker.  
He drank so much palinka 
he couldn't stand on his two feet, 
he stumbled into doors, into walls, 
he stumbled in the streets. 
And with him, the whole world  
swayed and stumbled.  
There was nothing that could prop 
him up.  

The winter was dark and frigid.  
Ice choked the rooftops.  
The villagers smoked the meaty clouds.  
They say that winter Albanians were burned  
inside the waste incinerators.  
They flew, these Albanians turned into smoke,  
where the sun ought to be, turning
our winter dark and frigid.   

And I stood still in that 
frigid, dark winter and 
stared at my father 
who swayed and strayed. 
I stood in one spot   
but achieved nothing. 
Swaying, my father spilled 
that something from his bones,  
all around me. 

Translated by: Valzhyna Mort with Owen Good

Út Magadanba

Vajon mekkora távolság van 
két ember vágyai között,  
nem érdekli, uram? 
Csak nevet, mit tudja maga, 
Magadan milyen messze van. 

Tudja, ha mégis 
elmentünk volna,   
én a jeget nézném,  
maga a végtelent, 
így tükröződnénk 
abban a simára fagyott
Szibériában.  
Épp, ahogy vagyunk egyébként:      
én mozdulatlan, 
maga meg mint akinek   
soha nincs vége.  

Rálépnénk együtt  
a Bajkál-tó jegére,    
hogy hallgassuk, 
hogy reped.  

És élhettünk volna  
ez a kevés idő alatt is   
sokkal boldogabban.    
És ez ebben ez 
a legocsmányabb,  
nem gondolja?    
Hogy az ember nem tud 
kiszakadni vagy leválni  
erről a rothadó világról,   
mindig benne marad.    

Maga fogná a kezemet,  
én csókolnám a száját,    
és így egész boldogan 
meglehettünk volna,  
ha nincs körülöttünk   
a világ.     

Ez a kevés idő alatt is  
maga elől futottam   
és vártam, néztem hátra:    
vajon utolér-e majd.    

A maga hosszú lábait    
nehéz legyőzni, 
és épp ilyen nehéz nézni  
a világos szemeit, uram.    
Ahogy az utcán jár, 
látni, hogy húzza  
maga mögé mind   
az árnyékokat.  

Látja, végül mégiscsak    
megszerettem magát. 
Hiába harcoltam.  
Igaz, sok háborút látott,    
pontosan tudja, 
hány mozdulatból kell állnia  
egy kapitulációnak.     

Az ember lehet bármilyen okos,  
egy-egy jó cél felé kilőtt    
éles szó mindig telibe talál. 

És maga lőtt rám, uram. 
Egész sortűz,  
vidáman daloló kivégző osztag    
bújt meg a mellkasában. 
Én meg csipkésre lyukadtam.  

Hát így állunk, 
itt a Bajkál-tó szélén,  
útban Magadanba.    
Néz engem, hívogat, hogy menjek, 
én meg nem merek rálépni a jégre.  
Szinte fütyül, ahogy reped   
maga alatt.  

Az ember pont attól    
nyeri el az igazi súlyát, 
hogy hurcolni való   
fájdalma van.  

Talán tényleg,    
ha kézen fogva rálépnénk ketten 
a Bajkál repedő jegére,  
minden összeroppanhatna. 

Hónapokig nem adott időt nekem,  
most meg mosolyogva mondja,  
hogy lépjek a jégre, vár rám.    
Na, nem fog a végtelenségig várni, 
de lépjek, mindegy, milyen lassan.

Pedig elmondhattam volna,  
milyen szépnek is látom magát:   
tetszik a szőke szakálla,  
ahogy őszül, ahogy sovány. 
S milyen furcsa, hogy egy 
könnyű, vékony test
mégis ilyen mély nyomokat hagyhat.  
A talpa nyomában gyűlnek      
az esőcseppek. 
És látja, sár és tócsa van,   
itt, a mellkasomban. 
Azt mondják,  
sokan taposnak ki bennünk    
egy-egy utat.  

Tudom, hosszú az út Magadanig.  
És már most nem bírom szusszal. 
A hajnalok mindennap 
megpróbálják kitörni a nyakam,
kivet magából az éjszaka,  
és ugrálva kerülgetem      
a szilánkosra tört idő lékjeit: 
vékony az élet, és hiába táncolunk,   
végül minden láb jéghideg vízbe lép,  
hazatalál, uram.

Makacsul nézem magát,  
az arcát, ahogy folyton csak   
nevet.  
Mondja, mégis 
mit csinál otthon azzal a 
belőlem kitépett szívvel?
Éles késekkel csíkokra vagdalja?  
Vagy csipkésre lyuggatja,      
és az ablakba teszi? 
Vagy a feltúrt lakásában   
kallódik valahol, 
szétszórt papírlapok között?  

De szép ez, igen,  
így jó ez, tudja maga. 
Legalább marad ott 
belőlem valami, amit
nem is vesz észre,  
de elkíséri majd      
mindenhova. 

Irodalmi Szemle, Vol. 7-8, 2018 

A caminho de Magadan

Que distância haverá 
entre os desejos de duas pessoas,  
não lhe interessa saber, senhor? 
Limita-se a rir, o senhor sabe lá 
a que distância está Magadan. 

Sabe uma coisa, se afinal 
tivéssemos ido,   
eu ficaria a olhar para o gelo,  
o senhor para o infinito, 
refletidos assim 
nessa Sibéria
suavemente gelada.  
Tal qual estamos, aliás:      
eu imóvel, 
e o senhor como quem   
nunca tem fim.  

Pisaríamos juntos  
o gelo do lago Baical,    
para o ouvirmos 
estalar.  

E poderíamos ter vivido  
mesmo neste escasso tempo   
muito mais felizes.    
E é isso 
o mais asqueroso,  
não acha?    
Uma pessoa não conseguir 
desprender-se ou separar-se  
deste mundo em decomposição,   
ficando sempre dentro dele.    

O senhor pegar-me-ia na mão,  
eu beijá-lo-ia na boca,    
e assim poderíamos ter sido 
completamente felizes,  
se à nossa volta não houvesse   
o mundo.     

Eu neste escasso tempo,  
andei a fugir de si   
e fiquei à espera, a olhar para trás:    
será que me vai apanhar?    

As suas longas pernas    
são difíceis de vencer, 
e é igualmente difícil olhar  
para os seus olhos claros, senhor.    
Ver, ao caminhar pela rua, 
como arrasta  
para trás de si   
todas as sombras.  

Veja só que afinal de contas    
acabei por me apaixonar por si. 
Foi em vão que lutei.  
É verdade que já viu muitas guerras,    
e sabe exatamente 
quantas manobras requer  
uma capitulação.     

Por mais esperta que uma pessoa seja,  
uma palavra aguçada e bem atirada    
acerta sempre em cheio no alvo. 

E o senhor disparou contra mim. 
É que foi toda uma salva de tiros,  
tinha escondido no seu peito    
um pelotão de fuzilamento em alegre cantoria. 
E eu fiquei toda esburacada, como uma renda.  

E assim aqui estamos, 
nas margens do lago Baical,  
a caminho de Magadan.    
Olha para mim, convida-me a avançar, 
mas eu não me atrevo a pisar o gelo.  
Quase assobia ao estalar   
debaixo de si.  

É mesmo assim que uma pessoa    
ganha o seu verdadeiro peso, 
são as dores que tem   
de carregar.  

Talvez acontecesse mesmo que    
se os dois de mãos dadas pisássemos 
o gelo estalado do Baical,  
tudo poderia desmoronar-se. 

Durante meses não teve tempo para mim  
e agora diz-me a sorrir  
para pisar gelo, que está à minha espera.    
É que não vai ficar à espera para sempre, 
e assim lá vou eu, por mais devagar que entre.

Poderia porém ter-lhe dito  
o quão bonito o vejo:   
gosto da sua barba loira,  
de como está a ficar grisalho, de como é magro. 
E como é estranho que um 
corpo leve e delgado
possa mesmo assim deixar pegadas tão fundas.  
Nas suas pegadas acumulam-se      
as gotas de chuva. 
E veja só como há lama e poças,   
aqui, no meu peito. 
Dizem que  
muitas pessoas abrem caminhos   
dentro de nós.  

Sei que o caminho é longo até Magadan.  
E eu nem agora aguento mais. 
Todos os dias as alvoradas 
tentam partir-me o pescoço,
a noite expulsa-me de si,  
e eu lá vou contornando aos saltos      
as fendas do tempo partido em estilhaços: 
a vida é frágil, e por mais que dancemos,   
no final todos os pés pisam água gelada,  
encontram o caminho para casa, senhor.

Teimo em olhar para si,  
para o seu rosto, que não pára   
de rir.  
Diga-me afinal 
o que é que faz lá em casa com esse 
coração que me arrancou de dentro?
Corta-o em tiras com facas afiadas?  
Ou faz-lhe buracos como uma renda,      
e põe-no à janela? 
Ou será que na sua casa virada do avesso,   
anda algures por aí, 
entre folhas de papel espalhadas?

Que bonito isto, sim,  
Isto assim está bem, o senhor sabe. 
Ao menos fica aqui 
dentro de mim algo
em que nem sequer repara,  
mas que irá acompanhá-lo      
para todo o lado. 

Traduzido por João Miguel Henriques para Lisbon Revisited: dias de poesia

Road to Magadan

I wonder how great the distance is 
between two person’s desires,  
doesn’t that interest you, sir? 
You just laugh, what do you know 
about the distance to Magadan. 

You know, if we had 
gone after all,   
I would be looking at the ice,  
you at the infinite, 
and that’s how we would be reflected
in that smoothly frozen
Siberia.  
Just as we are, actually:      
me, motionless, 
and you, as if   
you would never end.  

We would step out together  
onto the ice of Lake Baikal,    
to listen 
to it cracking.  

And we could have lived  
even in this short time   
much more happily.    
And that is 
the most hideous thing about it,  
don’t you think?    
The fact that one cannot 
break away or detach oneself  
from this rotting world,   
being always trapped within it.    

You would take my hand,  
I would kiss your lips,    
and so perfectly happy 
we could have been,  
if only the world   
weren’t around us.     

As for me, in that short time,  
I was running away from you   
and waiting, looking back:    
would you catch up with me?    

Your long legs    
are hard to beat, 
and it’s just as hard to look  
into your bright eyes, sir    
To see, as you walk down the street, 
how you drag  
all the shadows   
behind you.  

You see, in the end,    
I did fall in love with you after all. 
It was no use fighting it.  
It’s true you’ve seen many wars,    
you know exactly 
how many steps it takes  
to force a surrender.

No matter how clever a person may be,  
a sharp word thrown at a good target    
always hits the mark. 

And you shot at me, sir. 
A whole volley,  
there was a firing squad happily singing    
hidden in your chest. 
And I was riddled with holes like lace.  

So here we are, 
on the shores of Lake Baikal,  
on the road to Magadan.   
You stare at me, inviting me to come, 
but I don’t dare step onto the ice.  
It almost whistles as it cracks   
beneath you.  

It is precisely from this    
that one gains one’s true weight, 
from the pain   
one has to bear.  

Maybe it’s true    
that if the two of us were to step, hand in hand, 
onto the cracking ice of Lake Baikal,  
everything might come crashing down. 

For months you had no time for me,  
and now you tell me with a smile  
to step onto the ice, it’s waiting for me.    
Well, it won’t wait forever, 
but I’ll step onto it, no matter how slowly.

And still I could have told you  
just how beautiful I think you are:   
I like your blonde beard,  
the way you’re turning grey, the way you’re so thin. 
And how strange that a 
light, slender body
can still leave such deep footprints.  
Raindrops gather      
in the tracks of your feet. 
And you see, there is mud and puddles,   
here, in my chest. 
They say  
that many people tread out   
a path within us.  

I know it’s a long way to Magadan.  
And I’m already out of breath. 
Every dawn 
tries to break my neck,
the night casts me out,  
and I leap about, dodging      
the cracks of shattered time: 
life is delicate, and in vain we dance,   
for in the end every foot steps into ice-cold water,  
finding its way home, sir.

I stare at you stubbornly,  
at your face, as you just keep   
laughing.  
Tell me, what 
are you doing at home with that 
heart you tore out of me?
Do you cut it into strips with sharp knives?  
Or do you pierce it, turn into lace,      
and put it on the window? 
Or does it lie somewhere   
in your ransacked flat, 
among scattered sheets of paper?

How lovely this is, yes,  
it is fine like this, you know. 
At least there’ll be something left of me 
that you won’t even notice,
though it will follow you everywhere.  

Traduzido por João Miguel Henriques para Lisbon Revisited: dias de poesia

Trukk   

Az öcsém  
úgy tűnt el, egyik   
pillanatról a másikra,   
ahogy mindig is tervezte,  
mint a mesékben,    
láthatatlan lett.  

Együtt futottunk haza,   
egy zacskó tojásért     
küldtek bennünket,    
anyám a lelkemre     
kötötte, ha elkezdenek      
gránátozni, dobjuk el     
a tojást és fussunk,     
ahogy a lábunk bírja.    

Futottunk, zacskóban   
reszketett a tizenkét    
tojás, útközben     
egy tört csak össze.      
És láttam még,   
hogy a piactérnél szétnéz,     
átfut a zebrán,      
a járdához ér,     
aztán volt az a robbanás,    
és az öcsém láthatatlan lett.           

Csak egy kis tócsa       
maradt a helyén    
a járdán.       
Azt mondják, a gránát     
morzsákra tépi az embert.         

Álltam és néztem,       
azt a tócsát.  
Semmilyen alakja sem volt.         
Néztem, kicsit féltem,        

mert az a vér folyt 
az én kezemben is.      
Akkor már egy perce nem   
tudtam elképzelni, hogy     
mi is történt,        
csak álltam.         

Úgy vittek haza.       
Annyira megijedtem,         
hogy nem tudták         
behajlítani a lábamat.       
Állva maradtam,      
végig, egész nap,   
úgy tettek ágyba.         
Mikor az öcsém eltűnt,         
én egész éjjel         
állva aludtam az ágyban,     
mint a lovak.    

Azt hiszem,      
ez tényleg csak   
egy bűvésztrükk volt         
az öcsém részéről.         
És ha majd egy nap       
a város szélére megyek,      
ott fog állni, és   
röhög majd rajtam,         
mert hogy' eltűnt,         
mekkora trükk volt ez,         
mekkora szenzáció!     
Én meg tényleg   
elhittem, hogy igaz.   
 

Truque   

Meu irmão  
desapareceu, de um   
momento para o outro,   
tal como sempre planeara,  
como nos contos de fadas,    
tornou-se invisível.  

Corríamos juntos para casa,   
tinham-nos mandado buscar     
um saco de ovos,    
minha mãe fez-me     
prometer que, se começassem      
a lançar granadas, largaríamos     
os ovos e correríamos     
o mais que pudéssemos.    

Corremos, no saco   
tremia a dúzia    
de ovos, pelo caminho     
apenas um se partiu.      
E eu ainda vi   
como junto ao mercado ele olhou à volta,     
atravessou a passadeira,      
pôs o pé passeio,     
e depois houve aquela explosão,    
e o meu irmão tornou-se invisível.           

No seu lugar ficou       
apenas uma pequena poça    
no passeio.       
Dizem que a granada     
despedaça a pessoa.         

Fiquei parada a olhar       
para aquela poça.  
Não tinha forma nenhuma.         
Olhei, com um pouco de medo,      
porque aquele sangue escorria      
também pelas minhas mãos.   
Nesse momento durante um minuto     
não consegui imaginar        
o que tinha acontecido,          
apenas fiquei parada.         

Foi assim que me levaram para casa.       
Estava tão assustada      
que não me conseguiram   
dobrar as pernas.         
Fiquei de pé         
o tempo todo, o dia inteiro,         
foi assim que me puseram na cama.     
Quando meu irmão desapareceu,    
dormi a noite inteira   
de pé na cama,         
como os cavalos.         

Creio que     
isso foi mesmo apenas   
um truque de magia         
da parte do meu irmão.         
E que se um dia         
eu for até ao fim da cidade,     
ele aí estará   
e irá rir-se de mim   
por ter assim desaparecido,      
mas que grande truque foi,   
que grande espetáculo!         
Eu é que realmente         
acreditei ter sido verdade.    

Traduzido por João Miguel Henriques para Lisbon Revisited: dias de poesia

Trick   

My little brother  
disappeared, from one   
moment to the next,   
just as he had always planned,  
just like in fairy tales,    
he became invisible.  

We were running home together,   
we had been sent     
to buy a bag of eggs,    
my mother had me     
promise that if they started      
throwing grenades, we would drop     
the eggs and run     
as fast as we could.    

We were running, and in the bag   
the twelve eggs were    
rattling, only one got broken     
on the way.      
And I saw him   
looking around at the market,     
crossing the zebra,       
reaching the pavement,     
and then there was that explosion,    
and my little brother became invisible.           

No more than a small puddle       
remained where he was    
on the pavement.       
They say a grenade     
tears a person to shreds.         

I stood there looking       
at that puddle.  
It had no shape at all.         
I looked at it, a bit scared,      
because that blood was also flowing      
from my hands.   
For a minute,     
I couldn’t imagine        
what had happened,          
I just stood there.         

That’s how they took me home.       
I was so scared      
that they couldn’t   
bend my legs.         
I remained standing,        
the whole time, all day long,         
and that’s how they put me to bed.     
When my little brother disappeared,    
I slept all night   
standing up in bed,         
like horses do.         

I believe     
it was really just   
a magic trick         
on my brother’s part.         
And if one day         
I go to the outskirts of town,     
he’ll be standing there,   
laughing at me,   
about the way he disappeared,      
and what a trick that was,   
what a show!         
But I really         
believed it was true.    

Traduzido por João Miguel Henriques para Lisbon Revisited: dias de poesia

CSÓK

A nagymammámal úgy szedjük le
a borítékról az amerikai bélyeget,
hogy először körbe kell vágni,
aztán egy pohárba vizet önteni,
és abba kell beledobni a papírt,
így leolvad a nyál,
amitől a bélyeg odaragadt.

Mondtam a nagymamának,
kicsit olyan ez,
mintha a föladó
a bélyeg alatt egy
csókot küldene nekünk.
Nagymama a könyvekbe rejti
a bélyeg nélküli leveleket.
Fényképeket is kap néha,
egy öregemberről.

Az egyiken borzas hajú,
szakállas fiú áll mellette.
A másikon már csak kócos,
de nincs szakálla,
mérges, és hosszú a haja.
A harmadikon fekete és
hideg a szeme, kopasz, és
egyenruha van rajta.
Egészen távol áll,
az öreg bácsitól balra.

Magamban mindig azt képzelem,
hogy az a bácsi a fiatal
fiút kéri meg, hogy
tegyen bélyeget a borítékra.
És így, elrejtve küld
csókokat nekem,
az óceán másik feléről,
a bélyegek alatt.
 

Beijo

Com a minha avó retiramos
o selo americano do envelope,
começando por recortá-lo à volta
para depois encher um copo de água
e meter lá dentro o papel,
para assim dissolver o cuspo,
que é o que mantém o selo colado.

Disse à avó
que é um bocadinho
como se o remetente
nos tivesse enviado um beijo
debaixo do selo.

A avó esconde nos livros
as cartas sem selos.
Às vezes também recebe fotografias,
de um senhor idoso.

Numa delas, ao lado dele está
um rapaz despenteado e de barba.
Noutra está apenas despenteado,
mas sem barba,
com ar zangado e cabelo comprido.
Na terceira tem os olhos negros
e frios, careca
e de farda.
Está bastante afastado,
à esquerda do senhor idoso.

Eu cá sempre imagino para mim
que aquele senhor pede
ao jovem rapaz
para pôr o selo no envelope.
E é assim que secretamente
me envia os beijos,
do outro lado do oceano,
Debaixo dos selos.

Traduzido por João Miguel Henriques para Lisbon Revisited: dias de poesia

Kiss

My grandmother and I remove
the American stamp from the envelope
by first cutting around it,
then pouring a glass of water,
and putting the paper into it,
so to dissolve the spit
that glues the stamp on.

I told my grandmother,
it’s a bit like
the sender
is sending us a
kiss under the stamp.

In her books Grandma hides
the unstamped letters.
Sometimes she also receives photographs
of an old man.

In one of them, a boy with unkept hair
and a beard is standing next to him.
In the other, he’s just shaggy,
but has no beard,
he’s angry and has long hair.
In the third, his eyes are black and
cold, he’s bald and
wearing a uniform.
He’s standing very far away,
to the left of the old man.

In my mind, I always imagine
that the old man asks the young
boy to
put the stamp on the envelope.
And so he secretly sends
me kisses,
from the other side of the ocean,
under the stamps.

Traduzido por João Miguel Henriques para Lisbon Revisited: dias de poesia